A jó pásztor
subáját levetette a csárda sarkába, csak úgy, és egy korsó bort hozatott. A
kármentő felől hallatszott, amint a bort átöntötte a korcsmáros. Meleg volt
eddig az ősz, ma fütyült be az első igazi októberi szél. A zsombékok még zöldek
ugyan, de már sárgállik egyik-másik levél a nádon, gyékényen.
Dohog magában
a jó pásztor, félszavakat mormol. Úgy tudta, odavannak érte a juhok. Érteni
vélte a lelküket. De ez nem megy. A terelőkutyái odakint, azok is látják,
bajban a pásztoruk. És ha bajban a pásztor, akkor bajban a bojtár is, de ha
bajban a bojtár, elsőre a kutyát kapják oldalba. Az pedig kutyahűséggel sem
viselhető könnyen.
Itt a pusztán csak a csárda az,
ahol váltani lehet szót valakivel, olyan, mint egy klinika. Itt kibeszélheti
bajait még a jó pásztor is.
Működik ez, akkor is, ha csak
úgy, csak maga elé burrog.
– Hogy a rosseb álljon a
patájukba! – kezdi.
–
Hogy a ménkű csapja meg a fekete kost – folytatja.
– Azt nem mondta senki, még a felcsúti juhász se, a keservit,
hogy ezekkel a háládatlan birkákkal ennyi a nyűg. Mer’ az, hogy a veres pásztor
nyóc évig hitegette ezeket a dögöket, az még nem elég, hogy utánam gyüjjenek?
Még ha tettem es ezt-azt, hogy bolondítsam azt a cikája pofájukat. Kalapzsíros
dohány füstjítűl megvadul a ma született bárány is, és így is lett. Mögmondta
azt a turulos pásztor, le es írta, csak azzal a ákombákom rovással, amivel jó
pásztorok csak az elhullott barmot jegyzik az pásztorboton. Ahogy a kölkök rajzolnak a porba.
Beletúrt a
hajába, majd megrázta fejét. A két fonott varkocs csak úgy lengett feje két
oldalán.
– Vereskását hozzá’, de
most, vagy a dartvederes pandúrt eresztessem a csárdádra, gazduram, az anyád
keservit! És hun a bor! Hozzad mán azt a rocska bort, mert olyan a kedvem! Na!
Pipaszárat vett
elő és túrkálni kezdte a bárdolatlan asztal lapját, mintha szú után kutatna.
Föl se tekintett, a sarokban pedig ott ült az ifjú veres juhász is, csöndben, a
sarokban, meg a Zöld Benedek. Odakünn a másik veres pásztor, a hórihorgas
zörömbölt valamivel. De nem érdekelte egyik sem, amint azok sem tekintettek
egymásra. Azok is dohogtak, és csak a jó pásztorra pislantottak olykor-olykor.
–
Azt meg mégsem értem, de télleg, hogy mér’ ilyen rühes nehéz
ez a hivatal. Amott a rét, az tetszik nekem, ott lészen a jó fű, a keresztnéző
bojtárom, aki garabonciás es mindég mondja. Ezek a balga juhok meg zavarognak,
nem mennének. Maradnának, vagy inkább hátráznának. Csöndben. Mi a bús nyavalya
állt ezekbe? Ez a bánatos betyárpuszta, az az oka? Átragadt az betyárvér a
birkákra? Érteném, bár ha érteném ezeket a hálátlanokat, miért nem a jót
akarják, amit én akarok nekik? Már csak a főkolomposaim tartanak a mi rétünkre,
meg a békebirkák, de nem lész ez jó így! Hát számadásra mi lész a többivel?
Átalszöknek a vereshez meg a Zöld nyájba? A hórihorgaséra gondolni se’ merek?
Mi lész vélem akkor? Merre vegyem utam? Mikor lesz ennyi birkám valaha?
Még dohogott
volna, de egyszerre cseréptányéron érkezett a kása és mellé a kancsó bor. A
csárdagazda mintha morgott volna kettőt, olyannak hangzott, mint mikor a tehén
bődül a messzi rónán a borjának.
– Ide betérhet mindég, még szobám es van, ott hátul a pajtánál. Betérhet,
ha odahagyja hivatalát, akkor is. Nagyobb réti személyek es laktak már ott, bújtak es, ha bújniuk kellött.
A jó pásztor történeteiből az első itt.
A második meg itt.
Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése